Tisztesség, szakmai alázat, emberség, sportszerűség, tudatosság – talán ezekkel a szavakkal jellemeznék tanítványai, kollégái, családtagjai és barátai is Lisztik Jánost. Nem véletlen, hogy a Berze Nagy János Gimnázium testnevelő tanára pedagógusként és magánemberként is sokak példaképe.
Csaknem négy évtizede a gimnáziumban tanítasz. Mindig is Gyöngyösön éltél?
Nem, én Hatvanban születtem és az ottani Bajza József Gimnáziumban érettségiztem, majd a Testnevelési Egyetemre, vagy az akkori nevén, a Testnevelési Főiskolára kerültem. Harmadéves voltam, amikor a hazafelé úton találkoztam egy volt tanárommal, Tóth Vilmossal, aki megkérdezte, mik a terveim. Elmondtam neki, hogy szeretnék egy vidéki gimnáziumban testnevelő tanár lenni, és kiderült, hogy a Berzébe épp keresnek is egyet. A tanár úr révén megismertem az akkori igazgatót, Márta Ferencet, akitől azt az ígéretet kaptam, hogy ha befejeztem a tanulmányaimat, jöhetek a Berzébe tanítani. Így is lett, így kerültem ’89-ben Gyöngyösre, a gimnáziumba. Ennyi idő után már sokkal inkább gyöngyösinek érzem magam, mint hatvaninak. Én mindig is nagyon szerettem ezt a környezetet, a város hangulatát, mindig magával ragad, amikor látom a Mátra vonulatát, ahol nagyon szeretünk túrázni, sétálni.
Annak, hogy te jól érzed itt magad, fontos része, hogy az itteni közösség elismeri a munkádat?
Természetesen hatással van az életemre, hogy elfogadják, sőt értékelik is, amit csinálok, de összességében soha nem az motivált, hogy elismerést kapjak, hanem az, hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok. Szerencsés vagyok, hogy a ’90-es évek elején több olyan, a korosztályomhoz tartozó kolléga került a gimnáziumba, akik meghatározó egyéniségei lettek a Berzének. Ez a közösség is befolyásolta azt, hogy jól éreztem itt magam, és, hogy soha nem akartam innen elmenni.
Diákkoromból emlékszem, volt egy vargabetűs kitérő az életedben a ’90-es évek közepén, amikor külföldre mentél. Mi volt ennek az oka?
Akkor egy párkapcsolati válság, pontosabban a válásom miatt egy kicsit ki akartam szabadulni, ki akartam szakadni a környezetemből. Az angollal mindig is jóban voltam, és volt bennem egy kalandvágy is, szerettem volna megtapasztalni a külföldi létet, így kerültem önkéntesként Angliába egy évre, majd tanulói vízummal meghosszabbítottam az ott töltött időt. Most úgy érzem, így lett kerekebb az életem, hiszen az örök kíváncsiságomból adódóan mindig is vágytam arra, hogy ne csak egyféle szemszögből lássam a világot. Az angliai kitérő után ingatlanértékbecslő végzettséget szereztem, de be kell vallanom, én 12 éves koromtól testnevelő tanárnak készültem, és azóta is tartom, hogy ez a nekem való pálya. Az a köztes néhány év pedig csak megerősítette bennem, hogy nekem ez az utam. És miután mindig is hívtak vissza a gimnáziumba, 2001-ben visszakerültem az eredeti hivatásomhoz, amit nemhogy nem bánok, de nagy szerencsének is tartok, mert így találkozhattam az én szívbéli mátkámmal, a feleségemmel.
Tavaly elnyerted az „Év tesitanára” címet Heves vármegyében. Nyilván nem véletlenül. Mi a pedagógusi ars poeticád, miért szeretnek téged a diákok?
Mindig is partnernek tekintettem a diákságot. Én a mai napig elmondom, hogy miről mit gondolok, és hagyok lehetőséget nekik is, hogy ők is megfogalmazzák a maguk céljait, hogy így jussunk közös nevezőre. Én mindig törekedtem arra, hogy soha senkivel ne kivételezzek, ezért a barátok és az ismerősök gyermekeit is úgy tanítottam, mintha a sajátjaim lettek volna. Ha idézőjelbe téve nyakon kellett csapni, akkor nyakon csaptam, ha dicsérni kell, akkor dicsértem. A másik dolog, ami pedagógusként nagyon nagy erény, hogy tudjon az ember megbocsájtani. Saját magunkról tudjuk, hogy akármennyire is szeretnénk ügyesek lenni, mindig jót tenni, ez nem mindig sikerül, mindannyian hibázunk. Ezt egy tanárembernek, egy igazán jó pedagógusnak tudni kell megbocsátani, és nem csak egyszer, hanem akár többször is, és lehetőséget adni a bizonyításra. Természetesen egy keretrendszerre mindenképp szükség van, hogy a tanulók tudják, milyen szabályok között mozoghatnak. Arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy az elveimnek és a következetességemnek köszönhetően sokszor a kevésbé integrálódó diákokat is sikerült előbb-utóbb beállítani a sorba. Pedagógusként fontos erény volt számomra az is, hogy soha ne gondoljam azt, én már mindent tudok. Tisztában vagyok vele, hogy nekem még nagyon sokat kell tanulnom, és ezt felismertem. Van, akinek sikerül úgy leélni egy életet, hogy észre se vette, hogy tanulnia kellett volna; és van, aki látja, hogy tanulnia kellene, de nem teszi, mert az egója nem engedi. Engem az elmúlt évek megpróbáltatásai hozzásegítettek ahhoz, hogy odafigyeljek magamra, tanuljak, és megértsem, hogy mindennek oka van, és sok mindenben fejlődnöm kell. Mindenkinek megvan a maga akadálypályája, vagyis mindenkinek a saját életével, a saját feladataival kell megküzdenie, de egyáltalán nem mindegy, hogy ezekből a megküzdésekből mit tanulunk. Magam is tapasztalom, hogy minél többet tud az ember, annál inkább azt érzi, mennyi minden van, amit még nem tud. De ugyanilyen biztos vagyok abban is, hogy jó pedagógus csak az lehet, aki szereti a gyerekeket. Szeretet nélkül ezt a hivatást nem lehet jó szívvel csinálni.
A város polgármestere, Szókovács Péter is a tanítványod volt?
Igen.
Milyen érzés volt átvenni tőle a februárban megrendezett sportbálon a város által alapított kitüntetést, az Év sportszakembere díjat?
Az egy nagyon különös élmény volt, és bevallom, nagyon küzdenem kellett, hogy nagyon ne érzékenyüljek el. Nem tudom, elárulhatom-e azt a kulisszatitkot, hogy amikor a díjátadást követően kezet fogunk Péterrel, megkérdezte tőlem, hogy megölelhet-e. Ez egy nagyon felemelő érzés volt, és úgy éreztem, az egész sportcsarnokban úgy vett körül a szeretet, mint egy nagy ölelés. Nagyon szép pillanat volt ez, és mindenképpen kivételes élményt adott, hogy egy volt tanítványom adta át nekem a díjat, akivel tényleg jóban voltunk, és ráadásul most ő irányítja a várost.
Sportszakemberként, testnevelő tanárként mit tartottál mindig szem előtt, mi volt számodra a legfontosabb?
Mindig fontosnak tartottam a rendszeres mozgást, és azt, hogy úgy megszerettessem a gyerekekkel a testnevelést, hogy felnőttként is örömüket leljék benne. Igyekeztem minél többféle alternatívát bemutatni a sportolási lehetőségekre. Úgy gondolom, büszkék lehetünk arra a táborrendszerre, amit a gimnáziumban a 2000-es évek elején kitaláltunk. Azóta kilencedikben erdei iskolába, tízedikben sítáborba, tizenegyedikben pedig vízitáborba visszük a diákokat, hogy nem csak a testnevelésórához kapcsolódó sportágakat ismerjék meg. Nagyon szívesen tanítok alternatív dolgokat, és azt is megengedném, hogy a tanuló választhasson, ő mivel szeretne többet foglalkozni az órán. Sportszakemberként pedig úgy látom, hogy bár fontos a versenysport, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a tömegsportra. Így gondolom ezt annak ellenére, hogy az előbbiben is voltak igen szép eredményeink, hiszen az amatőr lány- és fiúröplabdacsapattal összesen 15 alkalommal voltunk dobogón, a fiúkkal pedig atlétikából remekeltünk a diákolimpiákon még a pályám elején.
Nem csak a sportban leled örömed, hiszen évek óta színpadra lépsz, és énekelsz. Mi inspirálta ezt a szenvedélyt?
Ez egy nagyon régi kedvtelésem, már a Testnevelési Egyetem alatt belevágtam egy zenei iskolás énekképzésbe, de ott nem találtam meg az utamat. Amikor Gyöngyösre kerültem, akkor a kolléganőm, Holló Erzsébet, a Cantus Corvinus Vegyeskar karnagya és a Muzsikus Céh megalapítója folyton hívott, hogy csatlakozzak az énekkarhoz. Miután világ életemben szerettem énekelni, tagja lettem a Cantus Corvinusnak, ahol sokszor kaptam szólisztikus szerepeket, majd 2010-től Baghy Emília tanárnőhöz kerültem magánénekképzésre. Most pedig már lassan 15 éve, hogy nem csak a saját kedvtelésemre énekelek. A zene mindig is nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Például fontos kapocs a párom, Zeke Katalin és köztem. Mi szinte mindenben egy húron pendülünk, így az érdeklődési körünk is azonos, és nem is volt kétséges, hogy az életünk részévé válik a zene, ami neki ráadásul a hivatása. Miután én hallás után tanulom meg legtöbbször a műveket, hatalmas segítség, hogy van, aki, le tud kísérni, amikor énekelek.
Idén lettél 60 éves. Hogy érzed most magad? Elégedett vagy az életeddel?
Nagyon szerencsés embernek tartom magam. Legfőképp azért, mert olyan munkát végezhettem, ami nekem fontos, amit szeretek, és ehhez megkaptam egy olyan szerető közeget, amiben végre tudtam hajtani a feladatomat. Mindig szívből adtam, és ez nagyon sokszor fogadókra talált, ami nagyon jó élmény. Gyöngyös egy kisváros, itt sokan ismernek, jó velük együtt lenni, itt van a családom, a gyermekeink, és hogy a szívbéli mátkámmal együtt vagyunk, ez most így nagyon jó nekem.
Milyen céljaid vannak még?
Öt éve van egy akadálypályám, kiderült, hogy parkinsonos vagyok, ami az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan, viszont kezelhető. Ez egy plusz feladat, de a keleti és a nyugati gyógyászat összes létező ismeretét felhasználva szeretném az egészségi állapotomat minél tovább, minél magasabb szinten fönntartani, hogy lehetőség szerint pozitívan tudjam megélni a mindennapokat. Ehhez óriási segítséget kapok Katától, nélküle biztos, hogy töredékét tudnám megtenni annak, amire most képes vagyok. Szeretnék minél több és tartalmasabb időt a családommal tölteni. Azt gondolom, az elmúlt évtizedekben mindig is az elsők között volt, de legalábbis igen fontos szerepet kapott az életemben a gimnázium is. Rengeteg időt, energiát fordítottam a munkámra, amire büszke vagyok, de most már úgy érzem, a tanítás, a táborszervezések és az osztályfőnökség helyett sokkal inkább az énidőmet kell előtérbe helyeznem. Remélem, hogy ehhez az egészségemet fönn tudom tartani, nagyon remélem, hogy még az énekléssel lesz lehetőségem nemcsak önmagamnak, hanem másoknak is örömet szerezni.
