Zenés történelem címmel rendeztek előadást a Vachott Sándor Városi Könyvtárban, ahol az érdeklődők különböző népi hangszerekkel ismerkedhettek meg. Az eseményen Köböl Gábor tárogatóművész és hagyományőrző mesélt a hangszerek történetéről.
A magyar népzene legelterjedtebb és legősibb fúvós hangszere a pásztorfurulya, amely évszázadokon át a magányos legeltető életmód elmaradhatatlan kelléke volt. Ezeket a hangszereket maguk a pásztorok készítették, leggyakrabban bodza-, juhar- vagy szilvafából. A fúvóka és a hangrések kialakítása generációról generációra öröklődő, finom mesterségbeli tudást igényelt. A hangszerek testét gyakran gazdagon díszítették karcolással, ólomöntéssel vagy spanyolozással, bemutatva a pásztorművészet legszebb motívumait.
A töröksíp a hódoltság idején, oszmán közvetítéssel került Magyarországra. Ez egy kettős nádnyelves, tölcséres végű, rendkívül éles és hangos hangszer volt. A 17–18. században a Rákóczi-szabadságharc és a kuruc hadak jellegzetes katonai hangszereként szolgált.
A reformkorban a nemzeti öntudat ébredésével megindult a múlt értékeinek felkutatása és újraértelmezése. A magyar értelmiség és a zenészek keresték azt a hangszert, amely képes kifejezni a nemzet szabadságvágyát és sajátos zenei karakterét. Mivel az eredeti töröksíp hangja túl harsány és nehezen intonálható volt a zárt téri, polgári zenekarok számára, megkezdődött a hangszer tudatos modernizációja. A folyamat a 19. század végén csúcsosodott ki, amikor Schunda Vencel József budapesti hangszergyáros megalkotta a ma ismert, modern, oboa- és klarinétmechanikás, nagytestű tárogatót, amely véglegesen polgárjogot nyert a hangversenytermekben is. A két világháború idején szintén fontos szerepet töltött be a hangszer.
Bár a kommunizmus évtizedeiben háttérbe szorult a tárogató, mert polgári és nacionalista hangszernek bélyegezték, a rendszerváltás után újjáéledt a kultusza. 2014-ben a tárogató hivatalosan is bekerült a Hungarikumok Gyűjteményébe, mint a magyar nemzeti identitás és zenei kultúra elválaszthatatlan része.
