Kedvenc dolgaim című zenés estjét hozta el Gyöngyösre Szulák Andrea, EMeRTon-díjas énekesnő. A Mátra Művelődési Központban azokat a magyar slágereket adta elő, amelyek a legtöbb örömet ajándékozták neki a pályafutása alatt. Felcsendült egyebek mellett a C’est la vie, a Boldogság gyere haza vagy a Zene nélkül mit érek én című dal is. Szulák Andreával a koncert előtt készítettünk interjút.
-Mi alapján állította össze a Gyöngyösre is elhozott dalokat?
-Hosszú-hosszú évtizedes pályafutásaim gyöngyszemeit raktam össze, amiket hallgatni és énekelni is szeretek, illetve olyan dal is van, amit kifejezetten tőlem szeret hallani a közönség.
-Amikor egy ennyire szeretett dalt sokadjára adja elő valaki, ugyanolyan érzésekkel áll színpadra, mint amikor először énekelte?
-Bennem ugyanazok az érzések vannak. Nem tudom, más hogy van vele, de én ezt az egész pályát addig fogom csinálni, amíg hitem van benne, vagy azok az energiák, amik éneklés közben felszabadulnak bennem. Amíg ez működik, addig azt gondolom, hogy a közönség is hitelesnek érzi a jelenlétemet, amikor először meg fogom ezt érezni magamon, hogy ez már nem szívből jön, hanem megfelelésből, vagy a fene se tudja, milyen háttérből, akkor én ezt abba fogom hagyni.
-Tavaly nagy népszerűségnek örvendett a jubileumi koncert. Mit jelentett ez Önnek?
-Nehéz egy mondatban összefoglalni, mert nagyon megtisztelő volt a közönség érdeklődése. Az Erkel Színházban fantasztikus hangulat volt, ezt megpróbáljuk megismételni a Margit-szigeten 2026.06.06-án, – ez egy ilyen mágikus szám- mert úgy tapasztalták a szervezők, hogy van erre igény, és amíg van igény, addig tőlem megkapja a közönség, amit szeretne. Csodálatos érzés volt, hogy nem múlt el nyomtalanul az én pályafutásom, hogy van egy kisebb tömeg, aki erre vevő, akinek kell ez a „Szulákandiság” és én őket szeretném még egy pár évtizedig szolgálni és ha a „Reptér”-ből indulok ki, akkor ebbe még van egy húsz év.
-Egy korábbi interjújában említette, hogy a világ, az emberek egy kicsit gyorsabbak, mint az ideális. Gyorsabban kerül ki egy poszt a közösségi médiába, mint ahogy maga az ember átéli. Ön szerint hogyan lehet ezeket az értékeket megtanítani a fiatalabbakkal?
-Nem hiszek a nevelésben, csak a példamutatásban. Én nem tudok olyan dologról prédikálni, amit nem élek meg. Én így élek és ha valakinek ez rokonszenves, akkor ezt követheti, de mivel én nem fiatalok közé sorolom magam, hanem fiatalos korombeliek közé, én nem tudhatom, hogy az ő ingerküszöbük hol van, tehát hol van az a határ, ami nekik már sok. Nekem most ez a fajta információ dömping, ez a rengeteg inger sok. Ezt én tudatosan egy kicsit fékezem. Próbálok a jelenben lenni, minden pillanatot megenni, megízlelni, emlékbe elvinni magammal, mert én ettől érzem jól magam, de tudom, hogy vannak olyanok, akik nem így rezegnek. Én azt gondolom, hogy az életünk egy irgalmatlan, színes svédasztal és mindenki azt csipegesse össze róla, ami neki jól esik. Én így érzem jól magam, engem ez konzervál.
-Az online jelenlét azért elengedhetetlen egy művész életében, mennyire nehéz megtalálni az elég és a sok közötti határt?
-Én nem reklámozok, hanem szolgálok. Én ezt a jelenlétet érzem sajátnak, hogy nem azért kommunikálok magamról, hogy mindenkinek az életébe befurakodjak, hanem azért, hogy azok, akik kíváncsiak rám, vagy akik szeretnek, vagy akik el akarnak jönni egy koncertre, azok tudják, hogy hol és milyen körülmények között van erre lehetőség, de a választás, az az ő szabadságuk. Én csak felteszem a kezem, hogy itt vagyok, és lehet jönni, de nem akarok minden áron követőket, üldözőket, tömegeket húzni, akiket egy idő után- úgy tapasztalom, hogy nagyon sokszor magára hagy az előadó, mert nem azt kapja, amit remélt. Ez egy vékony jég és én nem táncolok olyan jól a jégen. Én azt tudom csak átadni, ami nekem természetesen jön. Ezzel az úgynevezett „szolgálattal” őket szolgálom.
-Rengeteg különböző helyszínen lépett már fel, van, ami a legideálisabb?
-Nekem nincs ilyen. Egészen bizarr szélsőségeket tudok mondani, léptem már fel a Vakok Intézetében, a Siketek és Nagyothallók Intézetében, hatalmas nagy sportarénákban, léptem fel egészen pici kis falunapokon. Nincs ideális helyszín, ideális állapot van. Hogy én aznap mit tudok magamból kihozni, azoknak, akik ott ülnek, vagy állnak és hallgatnak engem. Én nekik akarok valami maradandót átadni, hogy ezt egy réten teszem, vagy egy templomban, ha azt vesszük, mind a kettő Isten háza.
-Színpadra lépés előtt van valami rituálé, ami örök és sérthetetlen?
-Igen, az, hogy felhívom a gyerekemet, hogy minden rendben van-e otthon.
