Koczka Tamás tizenhat évesen még gitárral a kezében énekelt, és egyáltalán nem készült operaénekesnek. A könnyűzene érdekelte, zenekart alapított, sőt egy időben még az autóértékesítői pálya is komoly opciónak tűnt számára. Aztán egy véletlen folytán megérezte, milyen ereje és hatása van a klasszikus éneklésnek. Tamás jelenleg a Magyar Nemzeti Férfikar tagja, és operaénekesként rendszeresen lép színpadra, miközben kétgyermekes édesapaként számára továbbra is a család az első.
Nem te vagy az első fecske a családodban, akinek a művészet, azon belül pedig a zene meghatározó része az életének.
Valóban volt és van zenei kötődése több családtagomnak is. Édesanyám tanítónő, és gyerekkoromban sokat énekelt otthon. A keresztmamám, Baghy Emília pedig zongora- és énektanár, ő a családban az, aki eddig komolyabban kötődött a zenéhez. Bár én az Egressy Béni Általános Iskola zene tagozatos osztályba jártam, akkoriban még egyáltalán nem éreztem úgy, hogy nekem a zene, az éneklés lenne az utam. Bevallom, sokkal inkább nyűgnek éreztem. Később, talán nyolcadikos lehettem, megváltozott a hozzáállásom. Egy iskolai gálán, ahol együtt énekelt az osztályunk, miközben az egyik tanárunk gitáron kísért bennünket, olyan jól sikerült a produkciónk, hogy azt éreztem, ez több egyszerű fellépésnél, jó érzéssel töltött el.
Az otthoni környezet egyáltalán nem ösztönzött arra, hogy akár hobbiként foglalkozz a zenével?
Valójában nem. Anyukám mesélte, hogy három vagy négyéves lehettem, amikor egyszer ő énekelt, én pedig csak annyit mondtam: „Anya, ssss, ssss!”, vagyis arra kértem, hogy ne énekeljen. Nem azért, mert nem szerettem, ahogy énekel, egyszerűen csak valamiért ez volt a reakcióm. Egyébként nagyon széphangja van az édesanyámnak, és gyermekkoromban sokszor hallgattunk zenét otthon.
Ha a zene még nem keltette fel az érdeklődésedet kamaszként, akkor mit gondoltál, mi leszel, ha nagy leszel?
A kereskedelmi szakközépiskolában tanultam és érettségiztem, és akkoriban még autóértékesítő szerettem volna lenni. Aztán egy iskolai rendezvényre készülve meghallottam énekelni Mező Dorottyát, aki Miss Mood művésznéven vált ismertté. Egy srác kísérte gitáron, ami nekem nagyon megtetszett, így elkezdtem én is gitározni tanulni, majd később az egyik évfolyamtársammal zenekart is alapítottunk. Volt benne dob, basszusgitár, gitár, és én énekeltem. Akkor még nem az opera és nem a klasszikus zene, hanem a könnyűzene érdekelt.
Mikor érezted először, hogy talán mégis az éneklés lehet a te igazi utad?
Körülbelül tizenhat éves voltam, amikor elmentem Baghy Emíliához egy gitárral a kezemben, és énekeltem neki egy dalt. Meghallgatott, skáláztatott, és azt mondta, hogy nagyon tetszik neki a hangom, foglalkozna velem. Ő kérte tőlem, hogy klasszikus darabokat is tanuljak, aminek akkor én még nem nagyon örültem, de mivel szerettem énekelni, az ő kedvéért megtanultam azokat is. Aztán egy idő után elkezdett érdekelni a klasszikus zene. Az érettségi után kihagytam egy évet, és nagyon intenzíven elkezdtem készültem az énekesi pályára. Zongorára, zeneelméletre, szolfézsra és énekre jártam. Ezután felvettek a Miskolci Egyetem zeneművészeti karára, ahol dr. Szüle Tamás lett az énektanárom. Ő korábban az Operaház basszista szólistája volt. Talán a harmadik énekórán kaptam egy darabot, amit meg kellett tanulnom, de előtte ő elénekelte nekem, hogyan kellene azt megszólaltatni. Ez volt az a pillanat, amikor azt gondoltam, lehet, hogy mégiscsak érdekel a komolyzene. Akkor fogalmazódott meg bennem először igazán, hogy operaénekes szeretnék lenni.
Egy ilyen pálya kívülről csillogónak tűnik, belülről is így látod?
Nem. Már az indulás és a folytatás is nagyon nehéz. Ezt azért is mondom, mert most több olyan kollégám is van, akik korábban az Operaházban szólistaként dolgoztak, most pedig a Honvéd Férfikarhoz jöttek. Nekem ez most már a munkahelyem, ahol évadra szóló, fix felkérések vannak, és akkor is van fizetésünk, ha éppen nincs koncert. Ha kevés a szólólehetőség, akkor az ember próbál biztosra menni. Egy énekes számára ez nagyon fontos, hiszen családot kell eltartani, lakhatást és hitelt fizetni. Ezen a pályán a biztos megélhetés sokszor felülírja az álmokat.
Abból a szempontból szerencsésnek vallhatod magad, hogy neked mégis volt lehetőséged viszonylag korán, már a pályád elején színpadra kerülni.
Amikor Szegeden elvégeztem az operaénekesi mesterszakot, már az egyetem mellett is kaptam szóló énekesi szerepeket a Szegedi Nemzeti Színházban. Az akkori tanárom ott karmesterként dolgozott, meghallotta a hangomat, majd felkért különböző szerepekre, és a színházban is örültek, hogy ott vagyok. Aztán jött a Covid, bezártak a színházak, nem voltak előadások, és hirtelen minden bizonytalanná vált. Akkor értettem meg igazán, mennyire fontos egy művész számára is, ha van biztos bevételi forrása.
A szülővárosod, Gyöngyös ebből a szempontból is fontos szerepet játszik a pályádon, hiszen többször fellépsz itthon is. Mit jelent számodra az, amikor hazajössz?
Budapesten is nagyon sok mindenkit ismerünk, de amikor Gyöngyösön sétálunk a gyerekekkel, például elmegyünk fagyizni a Fő térre, és jönnek szembe az ismerősök, mindenki mosolyog, szeretettel néz ránk, ez nagyon szívmelengető érzés. Már az is sokat jelent, amikor Gyöngyös felé tartunk az autópályán, és a kanyarban egyszer csak meglátom a Mátrát. Nekem ez azt jelenti: megérkeztem, végre itthon vagyunk. A feleségem is gyöngyösi születésű, ezért mindkettőnk számára erős a kötődés. A nagyszülők is itt élnek, és a gyerekek miatt is fontos, hogy élő legyen ez a kapcsolat a várossal.
A család mennyire határozza meg és mennyire befolyásolja a karriereddel kapcsolatos döntéseidet?
Nagyon. Szeretnék külföldön is énekelni, vannak is ilyen terveim és álmaim. Korábban egy olaszországi énekversenyen például már az elődöntőig jutottam. Szívesen mennék külföldi meghallgatásokra is, ehhez azonban sok idő, energia és bizonyos fokú vakmerőség kell. Most számomra mégis inkább a család az első. Két gyerekünk van, a feleségem vállalkozóként dolgozik, ezért jó, ha egy próba után haza tudok jönni, és át tudom venni a gyerekeket, hogy ő is tudjon dolgozni; de nekem is fontos, hogy velük legyek, így most a család a fókusz. Emiatt egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármiről lemaradnék. Több kolléga szakmai pályája igazolja, hogy egy jó hangnak nincs lejárati ideje. Én most leszek harmincnégy éves. A basszus és a basszbariton hangfajban pedig még bőven előttem az élet.
Van olyan szerep, ami különösen közel áll hozzád?
Talán a Háry János, amit az egyetemi évek alatt Székesfehérváron játszottam. Nagyon szeretem ezt a karaktert, van benne prózai rész, és nagyon szép népdalok is, amelyeket Kodály gyönyörűen megzenésített. A Bajazzók Silvióját is nagyon szeretem, ezt Szegeden énekeltem. Természetesen vannak szerepálmaim is. Donizetti Szerelmi bájitalából Belcore, Rossini Hamupipőkéjéből pedig Dandini például nagyon jó karakter.
És közben van egy egészen másik életed is, amikor nem a színpadon vagy. Mi kapcsol ki, mi jelenti számodra az énidőt?
A sport, a zenélés, és persze a gyerekek. Mostanában már nincs olyan sok időm magamra, de ha van egy kis szabadidőm, nagyon szeretek biciklizni a gyerekekkel. Van egy biciklis utánfutónk, és ezt ők is nagyon élvezik, de a játszótér is jó program. Nem feltétlenül nagy dolgokra van szükségünk ahhoz, hogy feltöltődjünk.
A gyöngyösi Operagálán találkozhat veled legközelebb a közönség. Hogyan és mivel készülsz erre a fellépésre?
Gounod Faust című operájából Valentin áriáját fogom énekelni. Emellett lesz egy szextett is, amelyben egy kisebb basszus-, illetve basszbariton szólamot kaptam. Örülök, mert kaptam egy olyan áriát, ami igazán közel áll hozzám, és jól is áll a hangomnak. Hálás vagyok az Operagála életre hívójának, a Nemzet Művésze, Kossuth- és Liszt-díjas Miller Lajosnak a szakmai felkarolásért, mentorálásért és támogatásért. Amellett, hogy évről évre lehetőséget biztosít nekem az Operagálán való fellépésre, a pienzai énekversenyre is ő ösztönzött, de hálával tartozom a feleségének, Katikának is.
Juhász Marianna
