Több, mint 4 évtizede állnak színpadon, mégis ugyanolyan lendülettel és szenvedéllyel zenélnek, mint a kezdetekkor. A Karthago számára a zene nem csupán múltidézés, dalaik ma is megtalálják az utat a közönséghez, generációkat összekötve.
A Karthago Máté Péter-díjas magyar rockegyüttest 1979-ben Szigeti Ferenc alapította. A vele készült interjúban kiderül az is, hogy a hosszú, közös út mögött nem csak rengeteg zene, hanem barátság, fantasztikus emlékek, humor is van.
Mi a titok? Hogy tud egy zenekar szeretetben együtt maradni ilyen sok-sok évig?
- Pontosan 47 éve vagyunk együtt, 1979-ben alakultunk. Szóval nincs is ilyen zenekar Magyarországon, vagyis olyan, ahol nem volt tagcsere. Hogy mi a titok? Ezt nagyon nehéz megmondani, szerintem a tolerancia, a barátság, a sikerek, célkitűzések. Voltak holtpontjaink persze, mint ahogy mindenkinek vannak, de ezeken a barátsággal, a kölcsönös tisztelettel mindig túl tudtunk lépni.
Milyen érzés az, hogy az unoka és nagypapa és együtt buliznak a koncerten? Mondhatni többgenerációs zenekar a Karthago.
- Mi is beléptünk a 60-as, 70-es éveinkbe, de ha a színpadon vagyunk, ez nem látszik. Az adrenalin szintünk a magasban van ilyenkor, nagyon szeretünk együtt játszani. Sokat nevetünk, még akkor is, ha valamelyikünk hibázik. Soha nem fordult elő, hogy az öltözőben összevesztünk volna.
Ennyi év alatt volt olyan pont a zenekar életében, amikor tudatosult a tagokban, hogy a Karthago egy életre szóló zenekar lesz?
- Nem így indultunk, bár minden zenekarban van egy ilyen gondolat, hogy jó lenne, ha sokáig tartana.
Nagyszínpad vagy inkább ilyen kisebb, bensőségesebb rendezvények?
- Mind a kettő nagyon klassz, a kisebb helyeknek is meg van a maga varázsa, azt szoktuk mondani, hogy ilyenkor minden egyes emberrel külön-külön tudunk foglalkozni. Nem járunk klubokba, nem azért, mert nem szeretnénk, hanem mert meg akarjuk tartani a Karthago-t fesztiválzenekarnak. Ez egy stratégiai kérdés.
Melyik volt az a pont a zenekar életében, amire a legbüszkébbek?
- Az egyik nagy sikerünk az Ausztriában a Villach-i Nemzetközi Táncdalfesztivál nagydíja 1983-ban, az azért volt fontos, mert a Requiem-mel indultunk és megnyertük. 25 fellépő közül mi lettünk a nagy díjasok, és utána Ausztriában kaptunk lemezszerződést, megjelent két nagylemezünk, meg két kislemezünk. Turnéztunk sokat Ausztriában, Németországban, sőt az Opus zenekarral is, mi voltunk az előzenekara, és nagyon büszke vagyok rá. Szerintem ez volt az egyik legnagyobb dolog az életünkben, de nagyon sok más fesztiválon is voltunk, például Lengyelországban. Sok fontos dolog történt az életünkben, de nekünk mindig az aktuális fellépés a legfontosabb.
A teljes interjú itt tekinthető meg:
Szőlősi Szabina
